Tegnap óta megint a kedvenc filmem címe jár az eszemben, akárcsak néhány nappal ezelőtt. Annyi különbséggel, hogy a tegnapi és a mai nap inkább csak bánatot (meg egy kis bosszúságot) tartogatott a számunkra.
Tegnap reggel kezdődött. A Cilihez orvost kellett hívni, mert elkezdett vérezni. Szerencsére kecskefronton minden rendben, az állatorvos megnyugtatott, hogy ez a jelenség, így szülés után néhány nappal is, teljesen természetes. Azért kapott egy oxytocin és egy D-vitamin injekciót.
Aztán észrevettük, hogy két csibénkkel valami nem stimmel, egészen pontosan nem tudtak felállni, a lábuk görcsben volt, és eléggé legyengültek. Ezt a két kiscsibét elkülönítettük a többiektől.
Hogy biztosan ne unatkozzunk, a kecskék kiszöktek az udvarukból. Pontosabban simán kisétáltak az ajtón. Ehhez persze egy nem kimondottan profi módon felszerelt ajtó is kellett... De ez már egy másik történet.
A következő akció a fehér nyuszi befogása volt... a kecskeudvarban. Simán átszökött a kecskékhez. Na, az volt ám a mutatvány. Kicsivel később mind a három nyúl átszökött. Ezúttal a veteményesbe. Kétszer.
Közben telefonon konzultáltunk a másik állatorvosunkkal a csibék ügyében (mostantól külön állatorvosuk van a kecskéknek; a csibék esetében a kutyák állatorvosát hívtuk). Adott egy szert, amit vízben oldva kell adagolni nekik, körülbelül egy hétig. Én adok még nekik C-vitamint, porrá tört tojáshéjat, kamilla- és csalánteát.
Sajnos tegnap délutánra az egyik kisliba is leült, egyik percről a másikra. Őt is kezelem, és megelőzésképpen a másikat is. Nem tudom, hogy mi lehet ez a nyavalya. A libák egyáltalán nem érintkeznek a csibékkel (ők kint vannak, a csibék bent, és az ennivalójukat is külön kezelem).
Az elsőként megbetegedett, fekete csibe még az éjszaka elpusztult a karanténban, egy másik feketét pedig reggel találtunk meg a ketrecben, holtan. A másik karanténos csibe még bírja, de elég rossz bőrben van, reggel bekerült hozzá az egyik kis fekete kopasznyakú is, ő sincs valami jól. Itt vannak az íróasztalon egy dobozban, lámpa alatt. Itatom őket a C-vitaminos-gyógyszeres vízzel, kamilla- és csalánteával, és etetem is őket, több-kevesebb sikerrel.
Ma folytatódott a beteggondozás, ami egykicsit nagyon megvisel lelkileg. A nyulakat is csak délután tudtam kiengedni, de előtte "megszereltem" a kerítésüket. Nem is jöttek ki. Épp náluk foglalatoskodtam, amikor a kecskeudvarból kétségbeesett ordítva mekegés, vagy mekegve ordítás (nem is tudom, melyik kifejezés a megfelelőbb rá) törte meg a csendet. Odakapom a fejem, és azt látom, hogy Cecília Junior a nyakánál fogva beakadt az anyja szarvai közé, Cili meg rázza a fejét jobbra-balra, hogy megszabaduljon a szarva közé szorult gyerektől. A gyerek egyre kétségbeesettebben mekegett, a Cili meg egyre idegesebb mozdulatokkal próbált tőle megszabadulni. Mivel a kecskeudvar ajtajának zárja megadta magát, egy madzag segítségével rögzítem az akácoszlophoz. Ez most kifejezetten előnytelen megoldásnak bizonyult; minél idegesebb lettem, annál kevésbé engedelmeskedtek az ujjaim, alig tudtam kibogozni a madzagot, pedig nem is volt csomóra kötve. Mire kinyitottam az ajtót, Cecília Junior már kiszabadult az anyai szarvak fogságából. Gyorsan átvizsgáltam őt, és hála Istennek, mindent rendben találtam. Jól megszeretgettem, ami egyáltalán nem volt ellenére.
Délután kikötöttem a Borit az udvaruk elé, legelni. A híres Mariann-féle szemmérték nem hazudtolta meg (rossz)hírét: két szilvafacsemetének annyi is lett, röpke öt perc alatt.
Az egész napom betegápolással, almozással, takarítással, fertőtlenítéssel, etetéssel, fejéssel, zöld-szedéssel és egyéb apróbb feladatok végzésével telt. Ezzel most nem panaszkodni akarok, mert nagyon szeretem csinálni - máshogy nem is tudom elképzelni az életemet - egyedül a betegápolás az, amit szívem szerint kihagynék. Na, nem az ápolás részét, mert ha már megvan a baj, akkor muszáj orvosolni, de mondjuk el tudnám képzelni úgy a dolgokat, hogy egyáltalán nem üti fel betegség a fejét a házunk táján. Az élet azonban nem kívánságműsor, és sajnos a rossz dolgokat is el kell fogadnunk, ha tetszik, ha nem.
Szeretett barátném szokta volt mondani, hogy "Sose adjuk fel a csüggedést!". Hát, én nem csüggedek, és nem is adom fel. :) Sajnálom a kis betegeinket, nagyon megvisel az ápolásuk, lelkileg, de bízom benne, hogy hamar túljutunk ezen az időszakon, és aztán jön majd egy kis jó is.
Közben telefonon konzultáltunk a másik állatorvosunkkal a csibék ügyében (mostantól külön állatorvosuk van a kecskéknek; a csibék esetében a kutyák állatorvosát hívtuk). Adott egy szert, amit vízben oldva kell adagolni nekik, körülbelül egy hétig. Én adok még nekik C-vitamint, porrá tört tojáshéjat, kamilla- és csalánteát.
Sajnos tegnap délutánra az egyik kisliba is leült, egyik percről a másikra. Őt is kezelem, és megelőzésképpen a másikat is. Nem tudom, hogy mi lehet ez a nyavalya. A libák egyáltalán nem érintkeznek a csibékkel (ők kint vannak, a csibék bent, és az ennivalójukat is külön kezelem).
Az elsőként megbetegedett, fekete csibe még az éjszaka elpusztult a karanténban, egy másik feketét pedig reggel találtunk meg a ketrecben, holtan. A másik karanténos csibe még bírja, de elég rossz bőrben van, reggel bekerült hozzá az egyik kis fekete kopasznyakú is, ő sincs valami jól. Itt vannak az íróasztalon egy dobozban, lámpa alatt. Itatom őket a C-vitaminos-gyógyszeres vízzel, kamilla- és csalánteával, és etetem is őket, több-kevesebb sikerrel.
Ma folytatódott a beteggondozás, ami egy
Délután kikötöttem a Borit az udvaruk elé, legelni. A híres Mariann-féle szemmérték nem hazudtolta meg (rossz)hírét: két szilvafacsemetének annyi is lett, röpke öt perc alatt.
Az egész napom betegápolással, almozással, takarítással, fertőtlenítéssel, etetéssel, fejéssel, zöld-szedéssel és egyéb apróbb feladatok végzésével telt. Ezzel most nem panaszkodni akarok, mert nagyon szeretem csinálni - máshogy nem is tudom elképzelni az életemet - egyedül a betegápolás az, amit szívem szerint kihagynék. Na, nem az ápolás részét, mert ha már megvan a baj, akkor muszáj orvosolni, de mondjuk el tudnám képzelni úgy a dolgokat, hogy egyáltalán nem üti fel betegség a fejét a házunk táján. Az élet azonban nem kívánságműsor, és sajnos a rossz dolgokat is el kell fogadnunk, ha tetszik, ha nem.
Szeretett barátném szokta volt mondani, hogy "Sose adjuk fel a csüggedést!". Hát, én nem csüggedek, és nem is adom fel. :) Sajnálom a kis betegeinket, nagyon megvisel az ápolásuk, lelkileg, de bízom benne, hogy hamar túljutunk ezen az időszakon, és aztán jön majd egy kis jó is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése