Kint üldögélek a lépcsőn (már megint lopom a napot), előttem a 4,5 éves unokahúgom játszik; éppen egy fűszál végén tanyázó bogarat tanulmányoz, majd megszólal: "Isten teremtette a bogarat." Kérdezem tőle: "Ezt ki mondta neked? Egyébként igazad van, de ki mondta ezt neked?" Mire ő: "Senki. Ezt én magamtól tudom." Majd elkezd fel-alá járkálni a ház előtt, és sorolja: "Isten teremtette a füvet, a labdát, a gázórát..." :)
Nálunk a gyerekekre nincs ráerőltetve a vallás gyakorlása. Azt tudják (tőlünk), hogy Isten létezik, de én azt szeretném, ha saját maguk döntenék majd el, hogy hogyan, milyen formában kívánják ápolni a kapcsolatot a Feljebbvalóval. Mivel anyai ágról római katolikus családba születtünk, ezért természetesnek tűnt, hogy a kisebbik lányom és az unokaöcsém - akik egy osztályba járnak - a katolikus hit- és erkölcstan, a református hit- és erkölcstan és a "sima" erkölcstan közül a katolikus hitoktatásra járnak az iskolában (ötödik osztályban kötelező a választás). Az unokahúgom viszont élt a szabad választás jogával: egy nap, amikor a húgom érte ment az óvodába, az óvónők közölték, hogy: "A Zsuzsika nincs itt. Elment református hittanra." Azóta már többször volt (református) hittanon, és sok mindent tanult. Én, személy szerint, nem érzek elkötelezettséget egyik vallás iránt sem, mindegyikben van olyan tétel, amivel egyetértek, és olyan is, amivel nem. Nem az a lényeg, hogy milyen vallásúak vagyunk, hanem az, hogy milyen életet élünk.
Ez egy nagyon jó hozzáállás. Nem bírom elviselni, mikor a szülők/nagyszülők rákényszerítik arra a gyereket, hogy higgyen vagy hit nélkül járjon misére.
VálaszTörlés