Hivatalosan is megérkezett az ősz, meteorológiailag legalábbis. (A csillagászati ősz szeptember 23-án kezdődik.) Azért mondom, hogy 'hivatalosan is', mert a levegőben már napok óta benne van. Hűvösek az éjszakák, a hajnalok, és az ilyenkor megszokott szomorúság-illat terjeng mindenhol a levegőben.
Emlékszem gyermekkorom szeptembereire: ugyanaz az illat, ugyanaz a szomorúság-érzet... Abban az időben a nyári szüneteket, valamint a hétvégéket (tavasztól őszig) az élő és a holt Tisza között töltöttem egy aprócska zsákfaluban, Nagyréven. Volt ott egy "hétvégi házunk", egy hatalmas telek, háromszobás házzal. A nagyszüleim tavasztól őszig ott laktak, művelték a kertet.
Azt hiszem, hogy - tősgyökeres fővárosi lévén - ekkor szerettem bele a falusi életbe, ekkor dőlt el - még ha sokáig nem is tudtam róla - hogy később nagyszüleim nyomdokaiba fogok lépni.
Nagyapám egyébként igazi magyar parasztcsaládból származik, Földeákon született, később Makón nevelkedett és dolgozott, a családi gazdaságban, kisgyermek korától kezdve. Tőle örökölhettem a föld szeretetét.
Visszatérve gyermekkorom szeptembereire, ugyanezeket az illatokat éreztem akkor is, és a szívem ugyanúgy megtelt fájdalmas szomorúsággal, mint azóta minden évben, amikor megérkezik az ősz. Tudtam, hogy "menni kell", hogy "haza kell menni", és hogy olyan sokat kell várnom, míg újra tavasz lesz, és "hazajöhetek".
Nem csoda, hogy olyan nagyon szomorú voltam szeptemberben mindig. Annyi mindent csináltunk a húgommal és a nagyszüleimmel ott, abban a kis faluban. Nagyapámmal hajnalban keltünk, fél hat-hatkor már kint voltunk a parton, és délig horgásztunk, ezalatt nagymamám megfőzte a finom ebédet, és foglalkozott a húgommal. Vagy fogtuk magunkat, és hármasban (nagyapám, húgom és én) elbicikliztünk a gulya-kútig, ahol a mocsaras vízben békákat gyűjtöttünk, "akiket" aztán hazavittünk, és beletettünk az udvaron álló nagy, öntöttvas kádba. A békák persze reggelre mind meglógtak. :) A nagyszüleim minden nyáron elvittek minket Kunszentmártonba, ahol sokat sétáltunk, megebédeltünk egy étteremben, és még szuvenírt is kaptunk, könyvet, plüssállatot, amit választottunk. Voltak kis barátaink is a faluban, sokat bicikliztünk, mászkáltunk, kirándultunk. Éltünk. Igazi gyermekkorunk volt.
Nagyapám, a drága, most velünk él. Istennek hála 80 évesen is aktív, az arcán egyetlen ránc sincs. Igaz, hogy még egész fiatal korában leszokott a cigarettáról, és egyébként sem dohányzott sokáig. Isten őrizze meg nekünk őt még nagyon sokáig!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése