2014. december 14., vasárnap

Új szerelem és nyúlkifutó

Ma délután olyan dolog történt velem, amire hosszú-hosszú évek óta nem volt példa: szerelmes lettem. Egy ideje csak egy nap egyszer járok ki a kertbe, amikor etetem a nyulakat. Ma viszont kint töltöttem a délutánt, kettesben a kis túlélőnkkel. A kiskakas kezdetben fenntartással fogadta a kertbéli jelenlétemet, aztán viszont egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Szó szerint. A végén már jött utánam mindenhova, pontosabban nem is jött, hanem szaladt.


Ha leguggoltam kötözni a dróthálót, odajött hozzám egészen közel, úgy figyelte, hogy vajon mit "kapirgálok" én ott, aztán próbált ő is hozzáférni a dologhoz. Ha felemeltem egy téglát, kicsipegette alóla a gilisztákat és egyéb finomságokat. Egyszer a drótháló másik oldaláról farkasszemet nézett velem. Neki nem olyan szelíd a tekintete, mint az apjának volt, úgyhogy rögtön tisztáztam is vele a dolgot, figyelmeztettem, hogy ha belecsíp a kerítést kötöző ujjaim valamelyikébe, előveszem a fazekat. Végül megállapodtunk, hogy amíg nem csíp meg, nem kerül a vasárnapi asztalra. Persze, semmiképpen sem fog odakerülni, de hátha így komolyan veszi a megállapodásunkat. Mondjuk, azért az nem esett olyan jól, hogy szürkületkor faképnél hagyott, és hazasétált, de hát férfi... Mit vártam tőle... :)

Nem tudom eldönteni, hogy ez a póz nekem szólt-e, vagy a fényképezőgépnek:



Csináltam a nyulaknak egy kifutót az első kertbe, a tyúkudvar mellé, így a két baknyúl végre szabadulhat a sittről, és nekem sem kell a sötétben hátrabotorkálnom hozzájuk. Holnap kihozom a két fiút, az anya és a növendékek ketrecét pedig majd hétvégén költöztetem át.




Nem tudom, hogy miért gondoltam azt, hogy a csalán télen nem csíp. Jelentem, csíp. :) 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...