A múltkor már elhatároztam, hogy a jövőben nem számolom majd a "bánatokat", de az elmúlt pár nap szomorúsága mégis erre késztet. Nem részletezem hosszan a dolgot, csak pár szóban vázolom a történteket.
Említettem már, hogy a befogadott szálkásszőrű tacskónk és a rottweilerünk - mindenféle óvintézkedés ellenére - szerelembe estek egymással. E szerelem gyümölcsei, annak rendje és módja szerint, sorban meg is érkeztek június 1-jén, éjjel 2 óra és reggel 8 óra között.
Az anyakutya amúgy sem állhatna modellt a szelídség és jóindulat mintaszobrához, a szüléstől viszont teljesen bekattant. Nem fogadta el a szám szerint 8 kiskutyáját (10 kölyök lett, 7 fiú és 3 lány, ebből 2 fiú halva született), sőt, nem elég, hogy nem fogadta el őket, még meg is akarta enni a piciket.
A kicsiket kétóránként etettem frissen fejt kecsketejjel (később csecsemőtápszerrel), pisiltettem, kakiltattam, de sajnos egy sem maradt életben. Sorban elvesztettük őket. Az utolsó két, legerősebb pici ma, napközben aludt el. Ők 5 napot éltek.
Mindezek tetejébe tegnap holtan találtam a ketrecben a megmaradt kopasznyakú kiscsirkét.
Mostanában csak a bánat... Jöhetne már egy kis öröm is.
Abban a gyönyörű kertben a sok bánat mellett, remélem, az öröm is ott bújkál valahol. Írj róla, ha megtaláltátok.
VálaszTörlésKedves Ella! Azért vannak apró örömeink is, már írtam is róluk. Ilyen öröm például az, hogy egy kiscsibét sikerült meggyógyítani. Kis bicebóca marad ugyan, de él, és jókedvű, látszik rajta, hogy élvezi az életet, a sántasága nem korlátozza semmiben. Az ilyen és ehhez hasonló pozitív történések adják a "löketet" a folytatáshoz.
Törlés