Az új gyerek

Az egész úgy kezdődött, hogy az enyhe tél következtében megjelentek a házban az egerek. Nem csak egy-két egérről van szó, hanem komplett egércsaládokról. Nem mondom, hogy félek tőlük, vagy hogy nem szeretem az állatokat (egereink, patkányaink is voltak annak idején, kedvenc, Guru nevű patkányom például főzés közben a vállamon szunyókált), de valahogy nem dobott fel az a tény, hogy a decemberben "átólzéig" kitakarított kamrám minden polcát összepiszkították, amibe tudtak, beleettek, és nem átallottak meglátogatni minket a konyhában, szobában sem - és nem éjszaka, nem... fényes nappal jöttek, és nem zavarta őket, hogy ők viszont minket zavarnak. Első körben összefogdostuk - szám szerint 16-ot, felnőttet, óvodáskorút, vegyesen - és arrébb költöztettük őket. Sajnos kettőt "elvesztettünk", az egyikre ráesett a csapdaként funkcionáló befőttesüveg (dunsztosüveg + félbevágott dió = hatékony, állatbarát egérfogó módszer - kivéve, ha porszem kerül a gépezetbe), a másikat az éles csapda fogta meg (a végén már azt is felállítottuk... nem vagyok büszke rá, de már komoly félelmeim voltak az egérinvázió miatt). Tizennégyet viszont sikerült állatbarát módszerekkel likvidálnunk, egyszerűen elengedtük őket a háztól kissé távolabb. Mindeközben ment az ötletelés, hogy vajon milyen módszerrel tudnánk hatékonyan távol tartani a rágcsálókat a háztól. A macskát elsőre kilőttük (na, nem úgy... mondom, hogy állatbarátok vagyunk), Gizike mellett a macskatartásnak még csak a gondolata is kimeríti az állatkínzás fogalmát. A vadászgörényes megoldás nekem nem tetszett, nagyon bírom ezeket a kis ragadozókat, de tartani nem tartanék (soha nem mondom, hogy soha, lehet, hogy majd egyszer...). Summa summarum kikötöttünk egy "egérfogó" kutya beszerzésénél.

A foxi és a szálkásszőrű tacskó között vacilláltunk, végül - mivel a foxi nekem túl pörgős fajta - a tacskónál maradtunk. Na jó, az is közrejátszott a fajtaválasztásban, hogy a szomszéd utcában van egy Süti tacskó, aki egy leírhatatlanul édes, kedves jószág. Elkezdtem böngészni a menhelyek honlapjait, valamint a tacskó fajtamentés facebook-os oldalát (gondoltam, összekötöm a kellemest a hasznossal, és ha már kutyára van szükségem, megmentek egy rászoruló ebet), ott találtam rá Popeye-re, akinek akkor még Csöpi volt a becses neve. Eleinte - mivel jól hallgatott a nevére - nem akartunk mindenáron keresztelőt tartani, de amikor a Ricsit leszidtam, az új gyerek húzta be helyette fülét-farkát - valószínűleg a 'cs' hang lehetett a félreértés okozója - úgyhogy úgy döntöttünk, hogy névváltoztatással orvosoljuk a problémát. Négy napig tanakodtunk a megfelelő elnevezésen, mire - ha nem is egyhangúlag, de - megszavaztuk a Popeye nevet. 

Szóval Popeye-t, aki már több mint egy éve az utcán élt egy Pest megyei faluban, házhoz szállította nekem egy kedves állatvédő hölgy, amit ezúton is nagyon köszönök neki! Bozontos volt, kissé koszos és bizony az illata is hagyott némi kívánnivalót maga után, egyszóval úgy nézett ki, ahogy egy régóta az utcán élő kutyának illik kinéznie. Így: 

Az első nap azt gondoltuk, hogy nagyon öreg az eb, visszafogott, nehézkes és lassú mozgású volt. Gondoltam is rá, hogy az egerésző kutya pozícióra majd mást veszünk fel. Aztán mire két nap múlva, a fogazata alapján, megállapítottam, hogy 5 év körüli lehet (és ezt a feltevésemet később az állatorvosunk igazolta), addigra Popeye is elkezdett felengedni, és egyre fiatalosabb viselkedést vett fel. Így négy nap elteltével eljutottunk odáig, hogy már kiszalad, ha valaki bejön a házba, elcseni a szemetesből a szerinte arra érdemes dolgokat, és nem átall morgással figyelmeztetni, ha abbahagyom a vakargatását. 

Tegnapelőtt a bozontos bundázattól is megszabadultunk, aminek szerintem én örültem a legjobban, ugyanis Popeye és én együtt hálunk. Úgy néz ki az egész, hogy én alszom középen, lapjával - mivel egyszemélyes az ágy, és túl sok lélekszám jut egy heverőre - mögöttem a Ricsi kutya, előttem Popeye. Előbbi diszkréten meghúzódik, hol a lábamnál, hol a párnámon, a hátamnak bújva, utóbbi viszont nem köt kompromisszumokat, egész egyszerűen belefúrja a fejét a hajamba, szorosan hozzám bújik, és vakartatja magát, míg el nem alszik. Ha dolgozom, a lábamnál fekszik (természetesen a Ricsivel együtt), ha felállok egy pillanatra, egyből birtokba veszi a széket, és csak néz a nagy, csodálkozó, barna szemeivel, a már-már emberinek mondható tekintetével, amikor szépen megkérem, hogy menjen arrébb, hogy én is odaférjek (ilyenkor nincs szívem lezavarni őt).  

Soha nem volt még szálkásszőrű tacskóm, de már most tudom, hogy nem Popeye az utolsó. Teljesen beleszerettem, kívül-belül tökéletes a kiskrapek. Hallottam már a tacskók legendás jófejségéről, de egészen más átélni ezeket a dolgokat. Szóval, szerintem tacskó nélkül lehet élni, csak nem érdemes. :)